A csillagok szerelmese
Élt egyszer egy ember, aki megszállottan szerette a csillagokat. Már gyermekként is a házuk előtti domb tetején üldögélt esténként, és bámulta az apró kékes pettyekkel teleszórt égboltot. Amikor felnézett az égre, szinte magával húzta a végtelen űr mélysége. Sokszor a hátára fekve arról ábrándozott, hogy a világűr, mint egy vákuum felszippantja és ő közelről is bebarangolhatja az égitestek végtelen gyöngysorát.
Néha édesapja kiült mellé, és ilyenkor együtt nézték a csillagokat. Megtanította neki a csillagképek nevét, és ezután már be is tudta azonosítani őket.
Történt egy karácsonyeste, hogy a kisfiú egy nagy hosszúkás csomagot talált a karácsonyfa alatt, amin az ő neve állt.
Ni csak, nézzenek oda! - mondták a szülei. - Mit hozott ennek a gyereknek a Jézuska?
A kisfiú lázasan csomagolni kezdte az ajándékot. Mikor végre levette az utolsó papírt is a dobozról, izgatottan felcsillant a szeme. Egy igazi csillagászati távcsövet tartott a kezében!
Aznap este gyönyörű tiszta volt az égbolt, és teljes fényükkel ragyogtak a csillagok.
Édesapja segített összeszerelni a távcsövet, és együtt keresték meg azokat a csillagokat, amiknek a kisfiú már ismerte a nevét. Hangos örvendezés kísérte, ha sikerült megtalálnia valamelyiket. Ez volt talán élete egyik legszebb karácsonya.
Ha nagy leszek, csillagász akarok lenni! - kiáltott fel boldogan a kisfiú. - Mindent tudni akarok a világűrről! Addig nem nyugszom, míg nem sikerül felfedeznem minden titkát!
Addig még sokat kell tanulnod. - mosolyodott el édesapja, és megsimogatta a kisfia fejét.
Nem baj. - válaszolta. - Ha kell, az összes könyvet elolvasom, ami ezzel foglalkozik!
A kijelentést tett követte. A kisfiú összeszedte a lakásukban, és az ismerősöktől az összes csillagászattal kapcsolatos könyvet, és lázasan olvasni kezdte őket.
Teltek múltak az évek, a kisfiú lassan felcseperedett, és már az iskolai könyvtár is kevésnek bizonyult, hogy csillapítsa a tudásszomját.
Az egyetemen a tanárai is felfigyeltek nem mindennapos tudásszomjára. Egymás után nyerte a versenyeket, írta a különböző tudományos cikkeket a szakfolyóiratokban. Miután több tudományos ágazatban ledoktorált, hosszas kutatómunkába kezdett.
Meggyőzte a különböző cégeket, uralkodókat, iparmágnásokat a kutatásai jelentőségéről, és megnyerte hozzá az anyagi támogatásukat.
Ebből a pénzből aztán építtetett egy hatalmas csillagvizsgálót, amit kiegészített egy űrteleszkóppal, ami a föld körül keringett.
Most már nyitva állt előtte a végtelen világűr. A csillagvizsgálóba egy tudósokból álló csapatot hozott létre, akik a munkájában segítették.
Napról napra újabb a professzor és csapatának nevéhez fűződő csillagok, bolygók, csillagködök felfedezéséről számoltak be az újságok, és a különböző tv társaságok hírcsatornái. Egyre ismertebb és népszerűbb lett.
Egy napon aztán így szólt a kollégáihoz:
Amit tudtunk, azt a föld körül keringő űrteleszkóppal már megvizsgáltuk. Itt az ideje, hogy kiterjesszük a határainkat, hátha végre idegen értelmes élet nyomára bukkanunk! Javaslom, építsünk egy űrhajót, ami egy másik űrteleszkópot juttat a naprendszerünkön kívülre és a meglévőn keresztül adja át az információkat a csillagvizsgálónak.
A többiek helyeselték az ötletet, és küldötteket indítottak a világ minden része felé, hogy megszerezzék a pénzt, amiből a nagy terv megvalósulhat.
Az emberek miután ismerték a professzor eredményeit, jóváhagyták, és támogatták az űrhajó építésének tervét.
Öt éven keresztül hét gyárban építették az űrhajó különböző elemeit, de a hatodik évben az ég felé magasodott a gigantikus szerkezet csúcsa. Titánnak nevezték el
A legénység négy hivatásos asztronautából, és három kutató tudósból, köztük a professzorból állt.
Pár hónap múlva, miután lefuttatták a szükséges teszteket, elérkezett az indulás időpontja.
Az emberiség feszülten figyelte a kilövés perceit. Felhangzott a startjelzés, az űrhajó fúvókáiból hatalmas porfelhő csapott fel minden irányban és miután a tartóoszlopok elváltak, komótosan emelkedni kezdett. A légkörből kiérve még megadták az útirány koordinátáit, majd kényelmesen hátradőlve gyönyörködtek a világűr rideg szépségében, és hallgatták a fotonhajtóművek halk duruzsolását. Évek voltak még hátra a cél eléréséig. A kutatócsapat addig is szorgalmasan dolgozta fel az útközben begyűjtött eredményeket. Mire végeztek volna a kiértékeléssel újabb munka adódott.
Mikor elérték a célt, a naprendszerünk határát néma áhítattal csodálták az eléjük táruló csodás látványt. Olyan kép tárult eléjük, amit ember azelőtt még sohasem láthatott.
Az űrteleszkóp kilövésére felkészülni! – hallatszott a kapitány hangja a beépített hangszóróból.
Pár kapcsoló megnyomása után a hidraulika óvatosan beillesztette a készüléket a kidobócsőbe.
Néhány perc múlva az űrteleszkóp megkezdte pályafutását a világűrben. A megkönnyebbülés percei következtek, mikor pár másodperc múlva megkezdte az adatok továbbítását a föld felé. Pár hónapig még figyelték, majd mikor látták hogy tökéletesen működik, visszafordultak a föld felé.
Öt év múlva értek haza, addigra a professzor hetven éves volt, és nagyon legyengült.
Hatalmas tömeg várta lelkes éljenzéssel a maroknyi csapatot. Mindenkinek ott volt a családja és rokonai. Csak a professzort nem várta senki az újságírókon kívűl.
A média hetekig csak a sikeres expedícióval volt elfoglalva.
Aztán a professzor nagyon beteg lett, ágynak dőlt és már többet nem is kelt fel onnan.
Halála előtt az agg tudós a következő szavakkal búcsúzott kollégáitól:
- „Egész pályafutásom alatt az életet kerestem a csillagok között, miközben nem vettem észre, hogy a nagybetűs ÉLET itt van az orrom előtt a földön a kedves szerető családikörben. Miközben beletemetkezünk a munkánkba, mi magunk elfelejtünk élni. Sajnos nekem is csak most nyílott ki igazából a szemem, mikor már végképp lecsukódik...”